Sziasztok, mivel senki nem ír történetet és nem folytat, írok én egy pikáns kis történetet. Remélem tetszeni fog.
Alig pár perce szabadult de már az ajtódon kopogtatott, gyorsan, erősen, minnél hamarabb a karjaidban akart lenni. Sietve nyitottad ki az ajtót, tudtad mikor jön, el is intéztél mindent, a szüleid már régen házon kívül voltak, te remegve vártad s most megérkezett. Amint megláttad az arcát, szád mosolyra húzódott és a karjaiba ugrottál. A menny csak pár méterre volt de az a pár méter megmaradt. Gondterhelt arccal húzott téged is beljebb és rutinból bezárta az ajtót maga mögött. Amikor érezted, hogy mondani akar valamit elhúzódtál tőle. Nem szólt semmit. Soha nem is tette csak figyelte az arcodat. Töprengett azon vajon mikor lesz már vége. Bill Kaulitz nem tudta mitévő legyen, a szíve húzott hozzád, úgy mint még soha senkihez azelőtt de mások mást akartak tőle és nem merte magára vállalni a választás jogát. Olyan volt, mintha ezer éve ismernéd holott alig fél éve találkozgattatok, titokban, senki nem tudott róla.
Az arca ellágyult, a kezei minduntalan elindultak feléd de minduntalan meg is álltak valahol félúton, te viszont dobogó szívvel vártad a mennyországot, ezért utána nyúltál, magadhoz húztad, s Ő felbátorodva karolta át derekadat. Apró csókot leheltél ajkaira, szinte tényleg lehelted de nem érte be ennyivel. Vezetni akart és vezetett is. Erősen csókolt meg, mondhatni nyersen, egy ördög tombolt benne. De téged nem érdekelt. Bill néha groteszk álarcot vett fel de te tudtad mi van mögötte, tudtam mit akar, tudtad mire vágyik és rád vágyott. Te nyújtottál neki biztonságot a világ szeme elől, a te karod ringatta álomba ha sírt ha nem. Te ölelted át, és te virrasztottál vele, ha beteg volt te ápoltad és aggódtál érte. Mennyei órákat töltöttetek együtt és közben megerősítettétek a másikban a szerelem, a szeretet, az el nem válás fogalmnát. Feltétlenül szeretted tehetett bármit. Ha sírva állított be hozzád letörölted könnyeit, megmostad arcát, lefektetted és nézted Őt amíg el nem aludt, ha újabb hajjal érkezett, kimostad neki megszárítottad és hétköznapivá tetted, éreztetted vele, hogy egyetlen a földön, hogy te azt szereted, aki az álarc mögött van.
És most is ott volt, gondterhelt arccal és érezted valami nincs rendben, de nem szóltál egy szót sem behúztad magaddal a szobádba, becsuktad az ajtót, kulcsra zártad és várakozva léptél elé. Nem értette mit akarsz. Nem először vágytál rá és nem először hullottál karjaiba, hogy magáévá tegyen de most nem ezt várta tőled. Azt hitte kiabálni fogsz, vagy faggatni fogod órákon át és el kell mondania pár dolgot, ehelyett ismét feltétlenül szeretted. Nem érdekelt mi lehet az, amit elmondani ugyan nem akart de meg szerette volna veled osztani habár a szíve a gondolatra is sebesen zakatolt. Nem a boldogságtól, a félelemtől. Te viszont nem törődtél ezzel, magadat adtad oda neki. Lassan feléd lépett, finoman végigsimította a karod aztán elkapta a szájához emelte, megpuszilta, elhúzta ajkai előtt, borzongató érzéseket csalt ki belőled, mohó vágy ébredt benned és halk sóhajok törtek fel. Derekadra tette a kezét, becsúsztatta a pólód alá, simogatni kezdett közben a szádat nézte. Téged teljesen megbabonázott. Te voltál neki az első és talán az egyetlen is bár sosem kérdezted merre járt ha nem hozzád jött. Valahogy mégis érezted nélküled haldokolt legbelül és lányra még csak egy pillantást sem vetett. Ha viszont hozzád jött arca kipirult, kezei remegni kezdtek mégis tudatosan ért hozzád. A bőröd égett, ahol hozzád ért, a szíved gyorsított, lasított, vad táncot járt, te pedig önkívületi állapotba kerültél. Egy pillanatra elhúzódtál tőle. Nem nézett kérdően, tudta mit jelent ez nálad. Hagyott egy percet, hogy kifújd magad, hogy rájöjj arra, hogy megint veled lehet. Nem hitted el. Miért is tetted volna? Annyira rég volt... annyira távoli. Kicsit megráztad a fejed, észhez tértél és felé léptél, hagytad, hogy közel hajoljon és játszani kezdjen veled. Hagytad hiszen szeretted, kellett neked, haragudni sem tudtál rá amiért ennyire elgyengít. Mégis volt benned valami más is. Tudtad, hogy ha kitudódik féktelen szeretői viszonyotok, nagy bajba kerülhet, nem csak Ő, te is és ez az együtt töltött órák utáni perceket - amikor csak feküdtél mellette, kezeid rajta nyugtattad fejeddel együtt - töprengéssel töltötted, majdhogynem görcsös bűntudattal. Ezek a félelmek nem tőle vették el a kedved, hanem magától a szerelemtől is habár mindig ha írt sms-t te az ajtóban álltál, vártad Őt szorongva, karjaiba estél és újra meg újra - órákkal később - az ágyban feküdtél.
Most mintha ez nem lett volna. Az érintése mindent eltörölt, maradtatok ti ketten, maradt a keze, amely kitartóan csúszott felfelé a hátadon, hogy elérje a melltartód és kikapcsolja, majd egyszerre hámozza le rólad a pólóddal együtt. Te is húztad róla, mosolyogva borultál a nyakába, hagytad, hogy birtokba vegyen, aztán eltolt magától és lejjebb hajolt, csókolni kezdte a karjaid, melkhasod, dekoltázsod majd szelíden - kicsit félve - ajkai a melleidre tévedtek, de mikor érezte kezeidet a hajában, felbátorodott és szívogatni kezdte, amit eddig csupán a nyakaddal csinált. Nem bántad, nem botránkóztál meg, habár ezt vártad még önmagadtól is. Mégis a legnagyobb kéjmámor közepette, felemelted a fejét, viszonozni akartad ezt az érzést. Letérdeltél és felfelé toltad a pólóját, amit Ő le is kapott gyorsan. A nadrágjával kezdtél ügyeskedni. Lehúztad egészen a térdéig, már csak az alsónadrágja választott el a célodtól de ezen is segítettél. Nem volt akadály előtted és undor helyett, mérhetetlen vággyal estél neki. Nem kellett ez kitanulnod, mégcsak nem is gyakoroltál rá soha, ösztönből jött, hogy nyelved merre szánkázzon. Rázkódott már szinte, sóhajtozott, kiabálni nem akart, szájára forrt a szó. Szaporán vette a levegőt és lenyúlt hozzád, érinteni akarta a hajad, a bőröd, érezni akarta, hogy nem csupán álomkép vagy hanem valóság.
Pár perc után már felhúzott, talán ott helyben elélvezett volna, de nem akarta, mást akart, veled együtt akarta ezt megtenni, ettől érezte magát hihetetlenül boldognak. Kilépett a nadrágjából, te pedig lopva pillantottál lefelé, kicsit talán pironkodva is de mégis megbabonázott. Most pedig rajta volt a sor. Nem törvényszerű, köztetek soha sem volt az de egyfajta belső akarat vezérelt mindig a másik felé. Ami neki jó volt az neked is. Leültetett az ágyon, tenyerével hátradöntött. Felkúszott rád és tépni kezdte a szád szószerint, amikor már éppen belemelegedtetek volna, lefelé kezdett kúszni, nyelvét végighúzva rajtad. Combod belső felét simogatta, puszilgatta, a mennybe juttatott, hogy aztán - mikor abbahagyta - a pokolba zuhanj. Először nyelvével melegítette be a helyet, aztán ujjaival indult el, hogy felmérje odabennt a terepet, mennyire vagy izgatott, mennyire lehet durva vagy csak egyszerűen örömet akart szerezni. Bár inkább az előbbire gondoltál te is és ha erre gondoltál harag helyett a szeretet futott át az agyadon, hiszen kíváncsi volt mennyire akarod Őt, mennyire lehet bátor, mennyire bírod ki most a fájdalmakat, ha esetleg okoz neked. Kezeitek összekulcsolódtak, ujjaitok összefonódtak, jeleztétek, hogy mindennél fontosabb a másik. Miközben téged kényeztetett önkéntelenül is sikolyok százai szakadtak fel belőled, lihegtél és húztad is a kezénél fogva magad felé. Visszacsúszott rád de az egyik keze lentmaradt. Szátok összetapadt, ajkaitok eggyé válta, nyelvetek külön életbe kezdett de olyan szép életbe, hogy ezt nem is bántátok. A lenntmaradt kezével önmagának segíteni akart a behatolásban de te összezártad lábaid. Értetlenül nézett rá ellenben te a fiókód felé nyúltál és egy óvszeres csomagot szedtél ki belőle. Nem mondtál semmit, tudta Ő is, hogy majdnem a hév nyert pedig egy gyerek igazán elronthatna mindent. Nem csak te lennél üldözött hanem szerelmetek gyümölcse is és közben neki is hatalmas gondokkal kellene szembenéznie. Egy álom, melyet oly sok éve építgetett, összetörne, de nem csak az Övé, hanem a saját testvéréé és két legjobb barátjáé úgyszintén. Szó nélkül kibontotta a szájával és felvonta magának aztán visszatért a kezével lenntre, hogy segítsen a behatolásnál egy keveset. Miután a kezdő lökést megadta te egy egészen más világba kerültél. Eddigi izgatottz állapotod semmi volt ahhoz képest ami lejátszódott veled abban a pillanatban. Szeretted, mint még soha senkit és a tudat, hogy benned van, hogy miattad vadul meg több votl, mint őrjítő. Nyakadba lihegett közben nagyokat nyeltetek és egyre ritmusosabb mozgásba kezdetek. Ketten együtt. Nem külön. Ugyanis ez a kettőtök tánca volt, egy gyönyörűséges tánc a felhőkőn, a naplementében, a nyári szellőben. Csipője mozgott, hol körö körösen- hol előre hátra de nem állt meg. Ha úgy érezte rá akar tenni még egy lapáttal felgyorsult, hogy aztán csigalassú legyen s te a tébolyultság határának szélére kerülj. Két karoddal átfontad nyakát és vállaira le-le csúsztak kezeid de mindig visszatetted. Szátok hol összeforrt, hol elengedett de mindvégig lihegtetek. Mikor azt hitted eljött a pillanat, amire annyira de annyira vártál hirtelen kiszállt belőled. Nem értetted, miért is értetted volna? Minden átfutott hirtelen az agyadban. Talán nem is szeret, talán máshová megy, talán egy játék voltál, vagy veled van a baj? De nem. Nem veled volt, és igenis szeretett, és nem is akart máshoz menni csupán beült az ágy végébe, kinyújtotta karját feléd, derekadat átfonta és beültetett az ölébe.
Arcotok közvetlen egymás elé került de nem csókoltátok meg egymást. Most te nyúltál le segíteni kicsit aztán te diktáltad a ritmust, kedved szerint. Talán ezt szerette volna, hogy most te juttasd el mindkettőtöket a csúcsra, te legyél az aki diktálja a tempót és a te érzéseid szerint teljesüljön be a dolog. Meglepően könnyeden kezelted a helyzetet, nem is féltél holott ez volt az első ilyen élményed, először kerültél te fölülre de mégis ösztönösen mozgattad a csipőd és a másik arcából kiolvasva egyáltalán nem csináltad rosszul. Hátadat átfogta két karjával, tenyere le-fel mozgott rajtad, pont úgy ahogyan te is rajta. Az izzadság mindkettőtökön végigfolyt, a paplan beitta magába de nem érdekelt ez, mint ahogy az sem mi lesz ha a szüleid hazajönnek és zárva találják a szobádat, miközben a bejárati ajtó mellett egy pár férfibakkancs hevert. Az utcáról beszűrűdő zajok, a kocsik, a kocsmák zsivaja elnyomta a belőletek folyamatosan előtőrő nyögéseket, kiáltásokat, sikolyokat. Mozgásod már-már rutinossá vált és remegni kezdtél. Ő is hősiesen küzdött tartogatta magát, rád várt. Nem kellett sokáig. Elemi erejű remegésben fújtatok ki, szinte egyformában és ernyedten hulltál a vállára. A szíved sebesen vert, és hallottad az övét is. Érezted a nyakán végiggördülő izzadságcseppeket, ajkaiddal megízlelgetted, tétován kinyújtottad a nyelved, hogy megérintsd a nyakán kidagadó ereket, közben egyenletesen fel-le mozogtatok a sóhajtásoktól. Elhajoltál tőle és a szemébe néztél, láttad a mérhetetlen boldogságot. Nem feküdtetek le, mint addig minden szeretkezés után, csak ültetek, lihegtetek és vártatok valamire. Óvatosan lelemelt magáról, lehúzta az óvszert, csomót kötött rá és elindult a fürdő felé de magával vitt téged is. Először Ő mosdott le alulról, nehogy a közös fürdőzés alatt mégis történjék egy buta baleset de aztán beültetett téged is a kádba és összebújva beszélgettetek.
Alig két órával később éppenhogy elpilledtél, amikor zajokat hallottál. Kinyitottad a szemed és láttad, hogy Bill a nadrágjába próbál belebújni.
- Hova mész?
Megdermedt és feléd fordult.
- Khm... - köszörülte meg a torkát - Most mennem kell.
- Menned? - felültél az ágyon, soha nem ment el így, soha nem hagyott el.
- Kicsim... - felvette a többi ruhadarbját is és leült melléd az ágyra - Sajnos... egyre több a kötelességem...
És hirtelen mindenre rájöttél. A dologra, ami annyira szorongatta a torkát, a dologra amit el akart neked mondani.
- Ez azt jelenti, hogy örökre mész el - lehajtottad a fejed és bámultad a lepedőt magad alatt.
- Nem örökre... - tiltakozott de nagyon halkan - Csak egy kis idő... a koncertek, az interjúk, új album... - sorolta.
- Nem kellenek a kifogások... Tudtam, hogy vége lesz egyszer.
A távolba bámultál révetegen és azon kaptad magad, hogy lecsordul két könnycsepp az arcodon.
- Én nem ezt akarom... én szeretlek.
- Akkor ne menj el! - csattantál fel - Maradj velem...
- Nem lehet -elindult az ajtó felé.
Felpattantál és felvettél egy pólót.
- Ne, ne menj el! - kapaszkodtál a karjába könyörgően.
Kifelé ment közben nem nézett rád. Magad felé fordítottad és látta az Ő könnyeit is. Ugyanúgy csillogtak a szemeiben, mint a tieid, az arca megfeszült, mikor rajtakaptad de aztán hagyta magát hiszen lebukott. Szó nélkül követted a bejárati ajtóig. Végignézted ahogy felveszi a bakkancsát és kezét a kilicsnre teszi.
- Ne menj el - hangod elfúlt sírásba torkollott.
Bámult rád és Ő is sírt, ha nem is kívülről zokogott, belülről igen, de a szemébe a könnycseppek elárulétak neked, hogy szeret.
- Szeretlek - mintha csak olvasott volna a fejedben, megerősített téged.
- Ne menj...
Lenyomta a kilincset és mielőtt észbekaptál volna már el is tűnt. Nem rohantál utána csak leroskadtál. Sírtál, temetted a múltad és bámultad az ajtót, ahol alig egy perce kilépett...
Lovee
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés